Valós eseményeken alapuló vidám színdarab.

Hölgyeim és uraim, tisztelt közönség! Ma este ebben az épületben semmi olyasmi nem fog történni, amitől kényelmetlenül érezhetnék magukat. Ebben az előadásban nem lesz meztelenség. Bár a színészek nagyon ragaszkodtak hozzá, hogy levetkőzzenek, a rendező ezt szigorúan megtiltotta, hiszen a meztelenség paplan alá való, nem színpadra. (Igazából, hogy őszinték legyünk, a rendező kérte, hogy vetkőzzünk le, mi viszont nem akartunk. Felvettük a kapcsolatot az igazgatósággal és a kanton kulturális miniszterével, aki támogatott bennünket – ezúton is köszönjük neki.) Ma este egyetlen olyan káromkodást sem fognak hallani, amely újdonság lenne az önök számára, és amely ne tartozna amúgy is gazdag és szép nyelvünk szókincséhez. Nem lesz házasságtörés és családon belüli erőszak. Ami a négy fal között történik, az okkal marad titokban. Nem lesz szex, sem a normális, sem az elfajzott formájában. Megígérem önöknek, hogy ma este erről a színpadról senki sem fogja megkérdőjelezni a szent és sérthetetlen értékeinket. Tiszteletben tartjuk hagyományainkat és népszokásainkat. Ebben az előadásban nem nyúlunk a családhoz, nem kérdőjelezzük meg a hitet és a nemzeti hovatartozást. Ebben az előadásban egyetlen politikust sem fogunk név szerint említeni, sem a Föderáció, sem a Boszniai Szerb Köztársaság, sem az állam szintjén. Nem a mi dolgunk, hogy megkérdőjelezzük a tekintélyeket. Nem foglalkozunk az országunkat pusztító korrupciós botrányokkal, a hamis diplomákkal, sem azokkal a bírósági eljárásokkal, amelyek felemésztették a jövőnket. Az előadás nőalakjai nem lesznek erősek és függetlenek. A férfi lesz az apa, a családfő és a tekintély. A ma esti előadásban nem lesz LMBTQ-aktivizmus, nem magasztaljuk a szabad választás jogát, és nem népszerűsítünk semmiféle importált NGO-betegséget. Nem lesz érthetetlen művészet sem. A ma esti előadás nem lesz se túl hangos, se túl halk, hanem éppen megfelelő. A ma esti előadásban senki sem fogja arra kényszeríteni önöket, hogy gondolkodjanak. Senki sem fogja provokálni önöket azzal, hogy feltegyék maguknak a kérdést: miért? A jó győzedelmeskedik, a gonoszt pedig kinevetjük. A ma esti előadás után nyugodt szívvel térhetnek haza, abban a meggyőződésben, hogy a saját életükkel és a mi kisvárosi világunkkal minden a lehető legnagyobb rendben van. Kellemes szórakozást kívánunk az előadáshoz!

A tapasztalatunk vidékies. A lázadásunk is vidékies. Kísérletet tenni arra, hogy kiutat találjunk a ránk kényszerített normalitás örvényéből, hogy megértsük, mi az, ami nem vidékies – a legközönségesebb sznobizmus. Recept a megváltáshoz. Útmutató ahhoz, hogyan viselkedjek, hogy értékesebbé váljak. Hogy hamis nemessé váljak. Egy falka, egy törzs részévé, amely nap mint nap feláldozza az egyént. Ilyen a világ. Olyan, amilyennek mi ábrázoljuk. Amilyennek szeretjük ábrázolni. Én nem létezem. Te nem létezel. Ő nem létezik. És mi létezik? Semmi. Semmi sem létezik...

Tudtam, hogy fájdalmas és depresszív lesz. Tudtam, hogy a saját szakadékunk szélén fogunk járni. Tudtam, hogy eljutok a világ végére, hogy a világ lassan eltűnik körülöttem. Hogy újra meg újra emlékeztetnem kell magam arra, hogy létezik. Hogy létezem. Hogy létezünk. Az örökös zuhanás közepette is. A nacionalista és populista cunami örvényében is, amely marketingjével felépíti a maga párhuzamos, valószerűtlen világát, amely valóságosabbá válik a valóságnál. Vérrel alakított hazugság. De mindig mások vérével. A zuhanás azonban nem tart örökké. Valahogy életben kell maradni. Előadásokat kell csinálni. Örülni kell. Reggel fel kell ébredni. 

Különösebb stressz nélkül haladunk végig a folyamaton. Érint bennünket. Akikkel együtt dolgozom, a szó legjobb értelmében vett színházi emberek. Jó a társulat. Adna, Selma, Iman, Lamija, Adis, Benjamin, Mirza, Amer. Attila és Sabina, Vedrana. Abidin sztoikus nyugalommal segít. Lehámozni magunkról a rétegeket nem jelent semmit. Nem változtatja meg a világot. De az ember legalább őszinte. Bensőségesen őszinte, nyitott az újabb sebekre. Feláldozzuk a személyes intimitásunkat. Én, a védett színházi komédiás, eltűnök. Szeretjük a világot. Szeretjük az életet. Fájdalmas pillanat, amikor Lamijának egészségügyi okokból el kell hagynia bennünket. Mindenki akarja. Mindannyian akarjuk. A szabadságot. Ha mást nem, hát a színházi alkotás szabadságát. És magát az előadást is. De a mítosz hamis. A rítus nem szabadít fel. Csupán újra meg újra megállapít és megerősít. A találkozás önökkel már valami egészen más. Ott már van esély arra, hogy megtegyünk egy lépést. Bárhová. Nem a szakadékba. A világűrbe. Ahová egyébként is tartozunk...

Urbán András rendező

A vidék filozófiájának története 1969-ben kezdődik. Augusztus 4. és 15. között, hét estén át olvasott fel Radomir Konstantinović a Belgrádi Rádió hármas csatornáján a szövegből. Már ez is elegendő ahhoz, hogy érzékeljük, mennyit változott a világ körülöttünk. Nehéz elképzelni, hogy ma Bosznia-Hercegovinában akadna olyan rádióállomás – még ha közszolgálati adóról lenne is szó –, ahol hét egymást követő estén át egy komoly filozófiai értekezést olvasnak fel anélkül, hogy ez botrányt váltana ki vagy műsorszerkesztési baklövésként hatna. A vidék filozófiája nyomtatásban először a Treći program folyóirat második számában jelent meg, könyv alakban pedig 1970-ben adták ki. Tizenegy évvel később a Nolit kiadó Sazvežđa című kultikus könyvsorozatában is napvilágot látott. A mű az 1990-es években, a délszláv háborúk idején élte reneszánszát: értelmezési keretet kínált a nacionalizmus elburjánzásának és a társadalmi bezárkózásnak a megértéséhez – persze nem mindenütt és nem mindenki számára. A könyv sikere magát Radomir Konstantinovićot szellemi számkivetetté tette. A kilencvenes évek zajában a szerző a méltóságteljes hallgatást és a megalkuvást nem ismerő elszigetelődést választotta. Brutális támadások célpontjává vált: ez volt a „vidék” reakciója. Az „autosovinizmus” vádjára Konstantinović a közéletből való teljes kivonulással válaszolt. 2011-ben bekövetkezett halála a hivatalos körökben szinte visszhangtalan maradt. Noha drámákat és regényeket is írt, sőt megalkotta a szerb költőkről szóló monumentális, nyolckötetes művet, a Lét és nyelvet (Biće i jezik) is – amelyet mindmáig a volt Jugoszlávia legnagyobb esszéirodalmi vállalkozásának tartanak –, mindez mégis A vidék filozófiájának árnyékában maradt: a könyvet szinte megjelenése óta ugyanolyan hévvel ünneplik, mint amilyennel vitatják és elutasítják. Akik ünneplik, mondhatni vallásos áhítattal teszik ezt, olyannyira, hogy Konstantinović ettől valószínűleg legszívesebben bezárkózna a szobájába, és többé ki sem jönne onnan. Akik viszont vitatják, személyes sértésnek veszik a művet, mintha Konstantinović egyszer csak besétált volna a nappalijukba, és kritizálni kezdte volna a szekrénysor színét meg a szőnyeg mintáját. A vidék filozófiáját azért gyűlölik, mert lerombolja a „dicső népről” alkotott idilli képet, és azért szeretik, mert pajzsként használható ugyanezzel a néppel szemben. A vidékiességet mindig másokban keressük a legnagyobb szenvedéllyel, miközben a sajátunk békésen szunnyad bennünk – abban, ahogyan cipőt választunk, vagy ahogyan elítéljük a szomszédunkat, amiért nem a megfelelő kukát használja. A vidékiességtől nem lehet elmenekülni. Maga Konstantinović is rendkívüli pontossággal határozza meg, mi a „vidék” (és mi magunk is rémülten ismerünk magunkra benne!), de arról nem beszél, hogy mi nem az. Ránk, olvasókra hagyja, hogy azt higgyük: már azzal, hogy olvassuk a művét, valamiképpen kiszabadultunk a sárból, miközben a lucsok lassan rászárad a nadrágszárunkra. A bírálók azt állítják, hogy ez a könyv a hagyomány ellen szól. Ez igaz is, ha hagyományon azt a ragacsos tehetetlenséget értjük, amely viaszbábuk múzeumává változtatja a tradíciót. Azt is mondják, hogy a mű a nemzet és a nemzeti érzés ellen irányul. Ez is igaz – ha a nemzeti érzést olyan autópályának tekintjük, amely lassan, különösebb erőfeszítés nélkül vezet bennünket a nácizmusig. Konstantinovićot autosovinisztának bélyegezték. Pedig mindenki számára teljesen világos, hogy nem egyetlen népről beszél, hanem valamennyiről. Azokról is, amelyek Jugoszlávia államalkotó népei, és azokról is, amelyek nem azok. A vidék se nem falu, se nem város, a vidék egy isten háta mögötti hely: a vidék maga a szellemiség – mondja Konstantinović kérlelhetetlenül. A szellem állapota. Szeretjük azt hinni, hogy már „meghaladtuk” a vidéket, valójában pedig csupán márkás sportcipőre cseréltük a bocskorunkat, miközben ugyanazzal a gyanakvással tekintünk mindenre, ami különbözik tőlünk. Valahányszor kinevetünk valakit, aki nem érti Konstantinovićot, valójában diadalmasan megerősítjük saját intellektuális vidékiességünk határait. Talán a legértékesebb, amit A vidék filozófiájával való találkozás után nyerhetünk, ha felismerjük magunkban a vidékiességet. Vagy talán azt, hogy nincs menekvés előle. A vidékiesség szelleme elleni küzdelem olyan, mintha délben a saját árnyékunk elől próbálnánk elfutni: futhatunk, amilyen gyorsan csak akarunk, az árnyék mindig ott marad, közvetlenül alattunk. Ezért ez az előadás nem a vidékiesség elleni lázadás. Ez egy őszinte előadás, amely Konstantinović diagnózisaira és a saját tüneteinkre épül. Vagyis: vidékies előadás. Ami teljesen természetes – hiszen a tapasztalatunk vidékies.

Vedrana Božinović dramaturg

Játsszák:
Benjamin Bajramović, Mirza Bajramović, Vedrana Božinović / Lamija Salihović, Iman Bubić, Amer Javoraš, Adna Kaknjo, Adis Mehanović, Selma Mehanović

Koncepció: Urbán András
Szöveg: Vedrana Božinović i glumački ansambl
Dramaturg: Vedrana Božinović
Díszlet- és jelmezterv: Sabina Trnka
Zene: Antal Attila
Producer: Miroljub Mijatović
Gyártásvezető: Denis Krdžalić
Ügyelő: Abidin Čolaković

Fotók: Draženko Jurišić

Időtartam: 01:40

Gallery